Tegnap, nemis tudom igazán minek a hatására, de végre visszatévedtem az alapokhoz, legalábbis részben, ugyanis manapság igencsak megnehezítik az ember dolgát a hozzáférés terén, főleg ha megvonják a támogatást. Valószínűleg úgy vélik mindez már csak egy régi, elfásult, elfeledett dolog... Nekem nem... Nem sikerült visszatérnem a kezdetek-kezdetére, arra a pontra, mikor megismerkedtem eddigi életemre talán a legnagyobb hatást gyakorló személyével; Detroithoz, ahol zöldfülűként ugyan, de magamhoz mérten egész ügyesen kisegítettem a bajból, hogy a vérvörös ellenségtől, vagy a hatalmas fehér pacáktól, arra már én nem emlékszek, csak a történet későbbi szálaira. Egy napra rá fel is emlegettem neki a dolgot; ott az űr mély kilencesén kezdődött az egész... de mivel is indult?

-Hé, emlékszel rám? Tegnap, délután. Detroitnál. Ott voltam. Kisegítettelek a bajból.
-Aha, már emlékszem. Elfelejtettem megköszönni, nagy segítség voltál haver. Merre is indultál?

A fene sem gondolta volna, hogy egy pillanatnyi bájcsevej, egy percnyi jópofizás, egy órányi lebegés után egyszer majd a testvériességnél kötünk ki. Bő egy hónap után, mégis így is lett. Végre valahára bevettek közéjük. Már énis megvoltam jelölve mint a többiek, mint Ő, mint Ian, ám hiába a kapcsok, hiába a kis és a nagy betűk, nemszámít ha ott van az elején:
az S; a legtöbbször mégis csak ketten voltunk.
Négy év után nemtudom, Ő mire emlékszik, mi rémlik fel neki olykor-olykor a múltról, arról a júliusról, eddig sikerült felejtenie: nekem nem. Most szó szerint az Univerzum másik oldalán állok, már nem is tudom miként férkőzhetnék vissza, oda a kedvenc, régi, öreg helyemre, már nem lenne az igazi, soha nem is lesz és soha nem is lehet már, de nem azért, mert nem azért, mert oda már nem lehet visszatérni, azért mert onnan hiányzik Valaki. A hatás, az irányítás kézbentartása, a mechanizmus, a szellemiség még mindig ugyanaz; hangulata már nincs.

A jelen teljes valójában, már képtelen vagyok elvárni tőle, hogy emlékezzen valami kis foszlányra is azokról az időkről, de ha itt nem sikerül, talán abban a valóságban... világban egyszer majd elérhetem. Ha már érdektelenné is vált a dolog, ha már "nem zavarja" tovább, ha minden érdeklődés kihalt belőle.

Visszatértem, ismét Szabadlándzsás lettem.

Eléggé ideje jár már' írni valamit, főleg hogy az elmúlt húsz napot átnézve mindössze két bejegyzést termett a blogom (persze ezt leszámítva), azok is két szavasak... Nos, ez sem lesz sokkal hosszabb: röviden lejártam a lábam az elmőlt 4-5 órában: orvostól orvosig, azaz kórházból orvoshoz, új háziorvosom van. Egyébként az elmúlt 4 napban szakértője lettem a SMERSH-nek és az olykor arcátlanul piszkos módszereinek. Az új orvosom kicsit hasonlít Jabbára a Csillagok Háborújából, főleg mikor megy a film alatt az a cuki zene, ami legalább annyira cuki, mint Előd kisajátított házicicagyíkjának, ami falatmászik és érdekes gurgulázó-öklendező-fulldokló hangot ad, bár szerinte csak dorombol. Kezdek egyre inkább elmélyülni a Grunge terén, széttekinteni a világban és részletesebben érdeklődni róla, amiről igazából egy ideje azthittem, hogy gátakat szabtak a dolgonak, révén már minden jelentősebb zenekartól ismertem, ha nem mindegyik egykori slágergyanús számukat, de legalább 1-2 közülök, mégis sikerült meglepnem magam. Egész jófej az új orvosom.

Pedig én gyűlölöm...

Büdös tornacipőt nekem. Május végén megyek fel Pestre
Kurt Cobain Conversecsukát venni.

... a converset

U.R.I

NORMÁLIS VAGYTOK??

18

Nem is olyan vészes az élet felnőtten.

Ma elhoztam a dokitól a papirjaimat lévén, hogy - rémes kimondani - felnőtt emberként már nem járhatok gyerekorvoshoz. Csodálkozva eszméltem rá a tényre, hogy annak ellenére, hogy a szovjetkommunista rezsim után, a rendszer(meg)váltás idején születtem, a papírjaim 90%-án ott díszeleg a "kalapács és búzakalász", alatta "Magyar Népköztársaság" felirat, felül pedig "A vörös csillag". Mégiscsak született kommunista lennék? :(

Born to be a communist...